2016. július 4.

Huszonkettedik

Mrs Freese

Az étkezőben a fehér falak fölém magasodnak, a hosszú tölgyfa asztalnál ülve próbálom átgondolni a történteket, melyek előtt érthetetlenül állok. Az óra ketyegése megőrjít, a feszültségem kézzel fogható. Csak bámulok magam elé, a magány elemi erővel súlyt le rám. Túl nagy terhet érzek a vállamon, magabiztosságom pillanatok alatt illan el, az álcám lehull, egyszerűen nem tudok mit tenni. Hosszú idők után ez az első alkalom, hogy kicsúszott a kezemből az irányítás, nincs B-terv, ami megmenthetné a helyzetet, nincs segítségem, akivel együtt egyről a kettőre juthatnék.

Régi idők emléke pörög le a szemem előtt, amikor a kétségbeesés és a kilátástalanság határozta meg életem minden percét. Az éhezés, amit mai napig újra átélek, akárhányszor csak eszembe jut, a kislányom megállíthatatlan sírása, a szeretett férjem folyamatos aggodalma, a nyomor, ami megkeserítette mindennapjainkat. Egy érzelmi roncs voltam, és egyetlen célom volt: szebb jövőt biztosítani a családomnak, magamnak. Megígértem magamnak, hogy tenni fogok érte, ezért kapva kaptam minden lehetőségen, amit elém állított a sors, reméltem, hogy a szerencse egyszer ránk talál. Pár hónap elteltével valami, vagy inkább valaki be is lépett az életünkbe. David Hudson egy esélyt adott számunkra. Tudtam, hogy mocskos ügyei vannak, és tudtam a veszélyekről, amik minket érhetnek, ha belekeveredünk ebbe az egész helyzetbe, de nem érdekelt. Unszoltam a férjemet, aljas módon a lányunkkal zsaroltam, kihasználtam azt a szeretetet, amit iránta érzett. Ő pedig engedett ennek, és teljesítette a kérésemet. Elvakított a gondolat, hogy nekünk is olyan fényűző életünk lehet, ami annyi embernek megadatott, és ez felülírt mindent. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem felépíteni váramat, mely szilárdan állt hosszú évekig. Egy szerepet játszottam, egy felszínes, rideg ember bőrébe bújtam, aki nem képes szeretni, akinek csak a pénz számít, semmi más. De ez a szerep az életem része lett, akarva akaratlanul azzá az emberré váltam, és ez a folyamat visszafordíthatatlannak bizonyult. Nem akartam többé az a kétségbeesett, kiégett nő lenni, aki voltam. Soha.

Most pedig a romba döntött falaim között állok. Nem látom a megoldást, mellyel megszabadulhatok ettől a nyomorúságos helyzettől. Nem maradt senkim, a gyász maga alá gyűr. A férjem halott, a lányom elszökött a fiúval, aki gyűlöletem középpontjában van. Tudtam, hogy Cora szereti Őt, de nem gondoltam, hogy a családja ellen fordul, és Őt választja. Próbáltam távol tartani tőle, próbáltam erős lányt nevelni belőle, próbáltam a saját képemre formálni Őt, mindhiába. Túl törékennyé, túl befolyásolhatóvá vált, és mire ezt felismertem, késő volt. Most már nem tudok változtatni ezen, és nem is szabad emiatt rágódnom, hiszen valami egészen másra kell koncentrálnom. A bosszúra. Hiszen nem úszhatják meg büntetlenül a történteket, meg fognak fizetni mindenért, amit tettek. MindenértTekintetem a telefonra téved, ami éppen akkor csöng fel, képernyőjén egyetlen név jelenik meg, és ekkor tudatosul bennem, hogy talán mégsem kell egyedül csinálnom mindent.
– Igen? – veszem fel kimérten, a következő mondatra azonban arcomon ördögi vigyor jelenik meg.
– Jó napot Asszonyom, Antony vagyok. Azt hiszem, van egy kis megbeszélnivalónk.

Cora Freese

Kezemet kezébe veszi, és bátorítóan megszorítja azt. A kezdeti önbizalmam meginog, ahogy tekintetem a hatalmas épületre téved. Hevesen verő szívemet próbálom megnyugtatni, miközben az elkövetkezendő heteket, hónapokat képzelem el, sikertelenül. Minden olyan bizonytalan, semmi konkrét tervünk nincsen, a körülöttünk lévő emberek csak türelemre intettek, így nekünk várnunk kell. Idegőrlő várni valamire, ami talán sosem jön el, mégsem tehetünk semmi mást.
– Ne félj, minden rendben lesz – búgja mély hangján, lehelete megcsapja arcomat, szemei reményt nyújtanak ebben a kilátástalan helyzetben is.
– Nagyon szeretlek – súgom remegő hangon, arcán félmosoly jelenik meg, tenyeremet mellkasára helyezi, hangja gyengéden csendül fel.
– Ez csak érted dobog – egy pillanatra elhallgat, nézésével a lelkemig hatol, majd halkan folytatja. – És tudom, ez közhelyesen hangzik, de teljesen komolyan gondolom. Te vagy a mindenem, és veled tervezem a jövőmet. Azt akarom, hogy mindig mellettem legyél, biztonságban, boldogan. És ezért mindent meg fogok tenni, bármibe is kerüljön – nem találom a szavakat, ujjaimat arcának két oldalára simítom, majd lábujjhegyre állva gyengéd csókot nyomok ajkaira.
– Bemegyünk? – kérdésemre csak halvány bólintást kapok, majd az ajtó nyílására leszek figyelmes. Követve példáját, én is kiszállok az autóból, és mire összeszedem magam, már mellettem is terem. Táskáinkat a hátsó ülésről előveszi, de amikor nyúlnék a sajátomért, tekintélyt parancsoló hangon utasítja el. Fejével a bejárat felé int, majd halk hangon ösztönöz, hogy menjek előre. Tekintetem a legmagasabb emeletre téved, ami egy ideig az otthonunk lesz. Ez a tény félelemmel, mégis boldogsággal tölt el. Hosszú idők után valóra válik egy álmom, de milyen áron? Mégsem bánom egy cseppet sem, hiszen itt van mellettem az a személy, akit az életemnél is jobban szeretek.

A percek némán telnek, az ajtó nyikorogva nyílik ki előttünk, majd a lifthez sétálva apró, megnyugtató pillantásokat váltunk egymással. A pityegés megszakítja a meghittséget, a lift hangosan jelez, hogy megérkezett, és a következő pillanatban már a hatodik emeleten találjuk magunkat. Harry a kulccsal babrál, míg én idegesen toporgok jobbra-balra nézve. Szitkozódva tárja ki előttem az ajtót, kezével ösztönöz, hogy lépjek beljebb, én pedig engedelmesen követem. A lakás nem nagy, mindössze egy fürdőszobát, egy konyhát, egy nappalit, és egy hálószobát látok magam előtt, de a színek egyvelege mosolyt csal az arcomra. Élénk árnyalatok vannak összeválogatva, pompáznak a falon, színes egyveleg, amibe azonnal beleszeretek.
– Ez gyönyörű – suttogom leginkább magamnak, és hirtelen fog el egy érzés, ami azt sugallja, minden rendben lesz.
– Cica – tereli más felé a gondolataimat Harry, szembefordulok vele, miközben érdeklődően várom, hogy folytassa. – Pihenjünk le, rendben?
– Hazz – motyogom, tekintetemet a padlóra szegezem. – Nem tudom, mennyire menne most.
– Cora, kérlek – ujjait arcomra simítja, gyengéden fogja meg állam, ösztönöz, hogy rá nézzek. – Tudom, hogy nehéz idő vár ránk, és hogy mennyire szörnyen kezdődött a nap. De most szeretnék elfelejteni mindent. Egy új lappal indulni. Csak ezt az egy napot kérem, amit veled tölthetek. Ki akarom élvezni minden percét, nem akarlak magam mellől elengedni. Egyszerűen feküdni szeretnék veled az ágyon, beszélgetni, érezni Téged, együtt lenni, mintha semmi gondunk lenne. Én tudom, hogy nehéz neked, minden az arcodra van írva. Azt szeretném, ha kimondanád, amit gondolsz. Segíteni akarok neked, megismerni a gondolataidat. Kialakult köztünk valami, és ez a lehető legjobb, ami történhetett velem az eddigi életemben. Nem akarom elrontani, hiszen nem csak a könyvekben megírt nagy Ő vagy, annál sokkal több. A másik felem vagy, akit nekem teremtettek, akiért képes lennék meghalni. Egy csoda vagy számomra. Egy csoda a sorstól. Táplálni szeretném a szeretetet, a szerelmet, ami köztünk van. Ehhez viszont szükségem van a Te segítségedre is. Azt akarom, hogy jobban legyél. Hogy amint vége ennek az egésznek, egy olyan élet várjon ránk, amit nem a múlt befolyásol, amit nem fertőz meg. Ne zárkózz el, kérlek. Mindössze ennyit szeretnék. Megteszed nekem? – mormolja, gyönyörű íriszeivel a lelkemig hatol, arcomon egy könnycsepp csordul le. Mindössze egy apró bólintást tudok válaszul adni, és hagyom, hogy arra vigyen, amerre szeretne. Akár a világ végére is elkísérném. Hisz számomra Ő a minden, az egyetlen, akivel teljes az életem.

A hálószoba ajtaját kinyitja előttem, a redőnyök teljesen le vannak eresztve, így sötétség borul a szobára. Harry kezét szorosan fogom, gondolataimban egyetlen dolog fogalmazódik meg. A tekintetem elhomályosodik, a gyomrom összezsugorodik, a testem megfeszül. Idegességemet nem tudom leplezni, Harry aggódva kapja rám tekintetét, de arcomon halvány mosoly fut át, és minden bátorságomat összeszedve lépek közelebb hozzá. Lábujjhegyre állok, kezemet végigsimítom arcának ívén, majd ajkaimat gyengéden nyomom az övéi ellen. Meglepődik, kezdeti bátorságom pedig azonnal elillan, de amikor elhúzódnék, gyorsan reagál, és szorosan ölel magához. Kezei körülölelnek, elszigetelnek a valóságtól. Nem érzékelem a világot, csak mi létezünk, csak Ő és én. Ajkaink finoman mozognak, kezei testemen kalandoznak, azonban várja, hogy én tegyem meg a kezdő lépést. Remegő kezeimet csípőjére vezetem, bizonytalanul fogom meg pólójának alját, majd elkezdem felhúzni. Egy pillanatra elhúzódik Tőlem, és a dolgomat megkönnyítve húzza le magáról a puha anyagot. Haja kuszán áll, mosolya felragyog, miközben kezeimért nyúl, és apró csókot nyom kézfejemre. Ujjaim végigsiklanak mellkasán, lélegzete egy pillanatra elakad, ahogy nadrágjának korcához érek. Szemei vággyal telnek meg, karjával egyre közelebb húz magához, ajkaink ismét egymásra találnak. Lassan hátrálunk, mígnem lábunk az ágynak ütközik. A bizalom elfeledteti velem korábbi aggodalmaimat, engedelmesen követem minden cselekedetét, hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak szeretne. Testével rám nehezedik, a puha matrac besüpped alattunk, szemeivel engem néz, ujjai arcomat simogatják.
– Bármikor megállhatunk, rendben? Nem szeretnék semmi mást, csak Téged boldoggá tenni. Ha bármi van, kérlek, szólj – suttogja, ajkait fülemre nyomja, gyengéd csókot lehel rá. Lelkemen hirtelen uralkodik el a szomorúság érzése.
– Ne beszélj így – motyogom, szemeimet lesütöm.
– Hogyan? – minden bátorságomat összeszedem, hogy a következő szavakat kimondhassam, viszont hangom így is megremeg.
– Mintha ez lenne az első alkalom. Hazz, én nem vagyok… Én nem… Nekem nem ez az első – vállaimra ólomsúly nehezedik, pánikszerűen hatalmasodik el rajtam a félelem.
– Cora, nézz rám – kérleli, könnyes szemekkel teljesítem kérését. – Ez lesz az első. Én leszek számodra az első, az igazi. És azt szeretném, ha én lehetnék az utolsó is. Nem érdekel, mi volt akkor, már nem számít. Hagyd magad mögött a múltat, kérlek. Itt vagyok, együtt lehetünk, ez az egyetlen, ami fontos. Gondolj kettőnkre, gondolj a közös jövőnkre – mormolja, szemei felcsillannak, kezével végigsimít testemen. Úgy néz rám, mint a leggyönyörűbb nőre a világon, én pedig nem tudok meghátrálni. Vágyom a szeretetére, a gyengédségére, a közelségére, mindenre, ami a része, ami hozzá tartozik. Így hát nem ellenkezem, amikor megszabadít a ruhaimtól, halvány mosollyal az arcomon élem át minden pillanatát az elkövetkezendő hosszú perceknek. Az apró nyöszörgések betöltik a szobát, szerelmes szavak hagyják el ajkainkat, a levegő fülledt, a túlfűtött mozdulatok ellenállhatatlanná válnak, és egyre többet akarok. Pontosabban mindent, ami Ő.

2 megjegyzés: